10

Katasztrófa tortént emberek (a helyesirasi hibákért és az ékezetek nélkuli irasért elore bocs, de nem az én gépemrol vagyok) a gépemnek megint annyi lett -.- oda a windowsom meg mindenem, most a tesom geperol irok és a torténetbol ez az utolso fejezet..igen már megint az osszes elore megirt részem nem volt a blogspoton igy mind oda veszett..ez volt az utolsó kész részem a blogspoton szoval pont ezért ez az utolsó resz ebbol a toribol, ugyanis nem vagyok hajlando megint ujra szenvedni a fejezetek megirasaval, már egyszer is katasztrofa volt megirni nem hogy mégegyszer...gozom sincs h mikor lesz jo a gépem de én minden tolem telhetot megteszek...amit jo lesz talán elkezdek egy uj sztorit, ennek pedig megirom a masodik evadjat majd valamikor...tényleg nagyon sajnálom de most kikészultem idegileg h megint minden fontos dolgom elveszett a gépemrol...

Ès újra vissza a kezdetekhez. Wolverhampton vagyis a hely ahol minden elkezdődött. Ès most újra itt ülök a kertünkben lèvő hintàban miközben a gitáromat szorongatom ès a felhőket bàmulom. Pontosan mint nègy èvvel ezelőtt. Csak akkor talán egy picivel màsabb volt a helyzet. Igen, ugyanis akkor azon törtem az eszemet, hogy vajon érdemes e visszamennem az X-Factorba, vagy inkább hagyjam az egészet a francba. Most viszont állandóan azon töröm az eszem, hogy mikor következik be a halál. Nem tehetek róla egyszerűen állandóan a halál körül forognak a gondolataim. Vajon fájni fog? Vagy csak egyszerűen elalszom és mindennek vége? Esetleg mégis kapok egy egészséges vesét és minden rendbe jön? Rengeteg kérdés amikre lehet soha nem fogok választ kapni, ugyanis nem lesz rá időm.
Ráadásul bekövetkezett az amitől talán a legjobban féltem, - és nem a halálra gondolok, ugyanis mindig úgy gondoltam, hogy egyszer úgyis meghalok előbb vagy utóbb.  Az én legnagyobb félelmem 2010-től az volt, hogy egyszer miattam lesz vége a One Directionnek. És a félelmem beigazolódott. A bandának miattam kellett feloszlania.
Pontosan ez miatt vagyok most újra otthon, vagyis Wolverhamptonba. Az első és egyben utolsó londoni koncertünknek csúfos vége lett mivel én egyszerűen elájultam a színpadon, ráadásul még magamnál voltam addig is totál bénáztam. A rajongók rögtön rájöttek, hogy valami nincs rendben velem. De miután elájultam és Harryék levittek a színpadról, a rajongók mindent megtudtak.  Így másnapra az egész világ arról beszélt, hogy a napjaim meg vannak számolva. A rajongók csak egy kicsit akadtak ki állítólag. Őszintén megmondva nem foglalkozok velük, ugyanis miután a fiúk elmondták a koncert végén én felfüggesztettem magam a közösségi oldalakról és a menedzser közölte velem, hogy az lenne a legjobb ha eltűnnék a rivaldafényből. Talán igaza volt, talán nem. Nem, határozottan nem volt igaza, sőt szerintem a legrosszabb döntése volt, hogy elküldött Londonból.
Ugyanis azzal a cselekedetével a One Directionnek véglegesen is vége lett. Én Wolverhamptonba jöttem és a nap huszonnégy órájában semmit nem csinálok és valami oknál fogva nem tudom felvenni a kapcsolatot sem a fiúkkal. És ez nem az ő hibájuk hanem az enyém. Egyszerűen nem tudok a szemükbe nézni ugyanis tönkre tettem az életüket. Hisz a banda az életük volt, én pedig ezt a boldogságot elvettem tőlük. Lehet, hogy csak beképzelek dolgokat, mivel a srácoknak soha nem voltam a terhükre, de egyszerűen ezt érzem.
 Niall arca tele volt csalódottsággal mikor a menedzser közölte, hogy vége. Még akkor éjjel gépre szállt és haza repült Írországba és azóta semmit nem tudok felőle. Valamelyik nap mikor a szüleim épp tévét néztek hallottam ahogy az egyik adón arról pletykáztak, hogy lencsevégre kapták Őt kisírt szemekkel. És ezt a pletykát el is hiszem. Niall szívvel lélekkel benne volt a bandában és mindig azt mondta, hogy az együttes örök életű. Számára ez egy hatalmas pofon volt és kitudja, hogy mikor fogja tudni rendbe hozni magát.
Harry a történtek után egyszerűen csak Amerikába repült és nem is úgy néz ki mint aki haza akar jönni. Állítólag lehet barátnője van Los Angelesben. A világ legnagyobb hazugsága. Ismerem Hazzát szóval tudom, hogy az emlékek miatt nem akar otthon tartózkodni. Nem akarja azt, hogy gyengének és összetörtnek lássák. Ezért inkább haza sem jön. Majd ha végre úgy gondolja, hogy ideje megmutatkozni, úgy fog tenni mintha semmi nem történt volna, miközben belülről ordítani fog.
Louis napról napja veszíti el az uralmat az élete felett. Próbálja kiverni a fejéből a történteket, ezért inkább úgy gondolta, hogy leszerződtet a doncasteri focicsapathoz. Így most az életében a focizás az első.
Zayn pedig újra elővette a régi énjét, vagyis az összes szabadidejét Perrievel és a Little Mixel tölti. A lánybanda jelenleg turnézik, Zayn pedig követi őket mint egy kiskutya.
Csak gratulálni tudok magamnak, hogy tönkre tettem a legjobb barátaim életét. Egyikük sem élvezi, csak megjátsszák magukat.
- Hát itt van az én egyetlen imádott unokatestvérem! - lassan fordítom oldalra a fejem, mikor meghallom az ismerős hangot amit már évek óta nem hallottam. Az üvegajtó előtt egy kendőt viselő srác áll, de a haja még így is össze-vissza áll. A hideg idő ellenére rövidujjú pólót visel és farmernadrágot. A bőre sokkal sötétebb mint az átlagos brit embereké. Úgy ahogy az akcentusa is eltért a miénktől. Mit is vártam, hisz ő ausztrált és egyben az én rég nem látott unokatestvérem.
- Ashton? - állok fel a hintából majd bizonytalanul pislogok a nálam egy évvel fiatalabb srácra. Az említett arcára még szélesebb vigyor húzódik majd megindul felém, de út közben széttárja a kezeit. Nem tudom mi forog a fejében. Soha nem tudtam ugyanis Ő mindig a balhékról volt híres. Mindig is Ő volt az energiabomba és én voltam az akit a bajba sodort. De ennek ellenére mégis olyanok voltunk egymásnak mint a testvérek. Az összes nyári szünetét nyárunk töltötte. Számára Anglia egy kész kaland volt. Hát Ausztrália nekem is az volt mikor egyszer elvittek oda a szüleim. Rögtön megimádtam Sydney-t. Az óceán, az emberek. Anglia ellentéte.
- Na mi az már a keblemre sem akarsz borulni? - kérdezi mikor tisztes közelségbe ér és azt várja, hogy öleljem meg. Először még meg kell szoknom a kinézetét. Utoljára mikor láttam egy fejjel kisebb volt tőlem. Most meg pontosan akkor mint én vagyok. Megváltozott. Oké mint vártam, hisz öt éve nem láttam. És nem az én hibámból. Amikor a szüleim mentek látogatóba hozzájuk én épp vagy stúdióztam vagy turnéztam és nem mehettem el velük. Pedig hiányoztak a rokonaim.
Végül engedek a kísértésnek és hanyagul megölelem. De az ölelés alig tart pár másodpercnek ugyanis gyorsan elnyom magától. - Óvatosan ölelgess ugyanis tartogatnom kell a bőröm puhaságát a rajongóimnak. Mondanám, hogy puszilj meg, de az arcbőröm allergiás a pasik szájára. - úgy látom a humorát még mindig nem vesztette el. Ennek örülnöm kéne. Viszont most valahogy jobban izgat az, hogy mit keres itt. A szüleim nem mondták, hogy jön. Miért van olyan érzésem, hogy a betegségem miatt van itt? Biztos jött sajnálni.
- Mi szél hozott ide? - kérdezem majd visszaülök a hintába és Ashton is követi a példám.
- Nem szél hanem repülő - javít ki vigyorogva mire én megforgatom a szemeimet. - Ráadásul egy pocsék repülő! A légikisasszony olyan ronda volt, hogy nem mertem miatta elaludni a gépen mivel attól féltem, hogy megöl miközben a legszebb álmomat élem meg. - azt hittem, hogy megkomolyodott az évek alatt. Nem úgy néz ki. Ráadásul a lyukas térdű farmer nadrágokról sem szokott le. Még mindig nem úgy néz ki mint egy rocksztár. - Mi a helyzet veled Lilike? Jól vagy? - mondtam én, hogy nem önszántából van itt. A hinta hátának döntöm a hátam majd kezeimet a hasamra teszem és az ég felé emelem a pillantásom.
- Persze csodásan vagyok. Nem látod rajtam, hogy mennyire boldog vagyok? - kérdezem egy kissé fagyosan, mire Ashton törökülésbe helyezkedik és úgy fordul felém. - Az életem maga a gyönyör. A barátnőm dobott, a barátaim szarnak a fejemhez, a bandának vége, ó a legjobbat pedig majdnem elfelejtettem, alig két hónap múlva meghalok. Szóval pont jó, hogy itt vagy ugyanis így meg tudlak kérni, hogy a temetésemre fehér rózsát hozz, persze ha nem nagy kérés. - az utolsó mondatnál kacsintok rá, miközben az arcára van fagyva a mosoly. Elegem van már belőle, hogy mindenki arról kérdezősködik, hogy hogyan érzem magam. Na vajon, hogyan érezhetem magam? Halálos beteg vagyok.
- Képes voltál ennyi mondatot elmondani úgy, hogy csak egyszer vettél levegőt - mondja csodálkozva kibigyesztett ajkakkal. Legszívesebben homlokon csapnám magam.
- Felfogtad amit mondtam? - kérdezem.
- Nem, ugyanis csak hülyeségek hagyták el a szád. Sőt még Kittynél is rosszabb voltál, pedig hidd el ő mostanában rengeteg hisztit leművel ugyanis serdülőkorban van. - Kitty vagyis a másik unokatestvérem, egyben Ashton tizennégy éves kishúga. Cuki kislány volt és élvezettel parancsolgatott nekünk.
- Ashton halálos beteg vagyok! - mondom idegesebben a kelleténél, de erre csak vállat von. - Meg fogok halni. nem leszek többé! - egy könnycsepp hagyja el a szemem, de rögtön le is törlöm ugyanis nem akarok előtte bőgni. Még ebből is viccet űzne.
- Hű, te tényleg szarul érzed magad. Utoljára nyolc éves korodba sírtál mikor leestél a fáról és eltörted a karod - gondolkozik el, de már nem vigyorog. Csak komolyan kémleli az arcom. Ez fura tőle. - Most már értem, hogy anya és Karen miért sírtak órák hosszat a telefonon miközben az egész családfán átrágták magukat közben pedig azon vitatkoztak, hogy vajon kitől örökölhetted a veserákot. Bezzeg arról nem folytattak csevejt, hogy vajon én kitől örököltem azt, hogy ilyen tehetségesen tudok dobolni. - elmosolyodok ugyanis végre rájövök, hogy nem is azért van itt mert engem akar sajnálni. Ennek pedig rettentően örülök.
- Tudod örülök neki, hogy így a halálom előtt még láthatom a hülye fejed. - ütök bele a vállába, mire Ő ismét felröhög. Jó unokatestvérek vagyunk mi. Furák, de mégis jók.
- De mikor is fogsz meghalni? Tudod fel kell írnom  a  naptáramba, hogy addigra tudjak fehér rózsát rendelni a temetésedre. - és ismét elnevetem magam. Jól esik a nevetés ugyanis az utóbbi időben nem nagyon tudtam nevetni. Úgy látszik ehhez egy Ashton kellett és a maga kis humora.
- A háttérben meg Katy Perry szóljon - teszem még hozzá.
- Aztán felébredsz és rájössz, hogy Te ezer évig fogsz élni és az első fiadat Ashtonnak fogod elnevezni a kedvenc unokaöcséd után. - szakít félbe mosolyogva. Tudom, hogy a temetésről akarta csak elterelni a figyelmemet.  Egyébként ha úgy adódna biztos, hogy nem Ashton lenne a fiam neve. És pontosan az unokatestvérem miatt nem.
- Te szerinted is meg tudnak menteni? - kérdezem csendesen.
- Manapság már fejlett az orvostudomány. De ami a legfontosabb az, hogy újra vissza kell hoznunk az életkedved, mert így reménytelenül semmire nem megyünk. Olyan vagy mint a Drakula fia. - most eltalálta. Tényleg elveszítettem a reményt és semmi kedvem nincs már élni. Mindig csak a halálon gondolkozok és eszembe sincs harcolni az életemért.
- Drakulának volt fia? - kérdezem elgondolkodva. Jó mert vele lehet minden hülyeségről beszélgetni.
- Persze, méghozzá Te vagy az. - bólint komolyan mire én csak megcsóválom a fejem mosolyogva.
- Ha Drakula fia lennék akkor halhatatlan lennék. És sajnos nem vagyok az, ugyanis meg vannak a napjaim számolva. - motyogom az orrom alatt szomorúan. Hallom ahogy Ashton felsóhajt.
- Felejtsd már el a halált könyörgöm. Az a Te bajod, hogy állandóan egyedül vagy ebbe az unalmas városba ahol semmi nem történik. Lefogadom, hogy hetek óta ki sem mozdultál otthonról.
- Mégis hova menjek? A barátaim Isten tudja, hogy hol vannak! - emlékeztetem arra, hogy Harry, Louis, Zayn és Niall csalódtak bennem, sőt szerintem haragszanak rám.
- Gyere velem Ausztráliába! - ajánlja fel Ashton az én szemeim pedig megakadnak és hirtelen megszólalni sem tudok...

9

Helóóó!!! Emberek attól még h a történet eleje ilyen szomorú, depis hangulatú , az nem azt jelenti hogy a közepe és a vége is ilyen lesz! ezt most csak azért írom ki mert komiban elég sokan már most ítélkeznek a történet felett, pedig a sztori rendesen még be sem indult :) komizni érrr

Hallom a tömeg üvöltő sikoltozását akik a banda nevét szajkózzák. Libabőrös leszek a lányok hangjától. Ideges és egyben boldog is vagyok. Ismét egy turné. Új országok, új dalok, új rajongók. Változott, minden változott körülöttem, de legjobban én. Talán még nem vagyok felkészülve egy ekkora kalandra. Lehet, hogy az én időm a betegségem diagnosztizálásával lejárt. Valahogy nem tudom élvezni ezt az egészet ami most körülöttem zajlik.
A torkomba egy hatalmas gombóc keletkezik miközben megkapom a mikrofonomat és valaki megütögeti a vállam. Nem tudok foglalkozni a biztatásokkal. Úgy érzem, hogy még nem állok készen arra, hogy felmenjek a színpadra és énekeljek több ezer rajongónak. Hisz még fel sem tudtam rendesen készülni! A dallistát sem tudom, állandóan összekeverem - ahogy a dalszövegeket is. Két napja reggeltől estig próbáltam, de egyszerűen képtelen voltam megjegyezni a dalszövegeket. Azokat a szövegeket amiket mikor írtunk én is közreműködtem. És egyszerűen nem tudom felidézni magamba. Mindent keverek mindennel, és ez kicsit sem biztató sem a számomra, sem a srácok számára. Tudom, hogy csalódtak bennem amiért állandóan bénáztam a próbákon és félnek attól, hogy a színpadon is lejáratom, nem csak magamat hanem őket is. Tudom, hogy ez fog történni, de Ők akkor sem fogják kimutatni a fájdalmukat. Azt hiszik, hogy nem látok át rajtuk. Számukra nagyon is fontos a turné és ha valamit elcseszek az akár a banda végét is jelentheti. Hisz ki akarna már egy olyan koncertre elmenni ahol az egyik énekes még a dalszövegeket sem tudja.
Minden az én hibám. Tegnap éjjel semmit nem aludtam, ugyanis az járt a fejembe, hogy mindenkinek az lenne a legjobb ha végleg kiszállnék a bandából. Hisz az én agyam állandóan a betegségem és a halál körül forog. Semmi másra nem tudok koncentrálni csak a veserákomra, és arra hogy mennyi időm maradt még hátra. Csak egy kicsit akarok még élni. Több időt szeretnék, hogy legalább a turnét tudjuk befejezni.
Azonban a fiúk számítanak rám. Nem hagyhatom őket cserben magam miatt. Ami azt jelenti, hogy nyomnom kell a showt. Akár mennyire is hülyén érzem magam.
Első turnéállomás - London. Huszonhárom dalszöveg, új koreográfiák amiket én keverek. Kényelmetlenül érzem magam a ruháimba, ugyanis a ruhatervező nem engedte, hogy napszemüveget viseljek a koncert alatt mivel nem megy a felszerelésemhez. Szíven ütött ez a válasza ugyanis nekem szükségem lett volna arra a napszemüvegre mivel a rivaldafényben még nyúzottabbnak nézek ki mint a normális fényben. És a rajongók nem tudhatják meg, hogy halálos beteg vagyok.
Több száz ezer ember akiknek bizonyítanom kell. De mégis, hogy a francba bizonyítsak nekik, ha egyszerűen rosszul vagyok és legszívesebben elmenekülnék innen? Tényleg nem érzem jól magam. És ez nem csak lámpaláz. Nem, ez a betegségemmel összefüggő dolog. Valami amit még nem tudok kezelni. De ha most szólok valakinek valamit, akkor azzal elcseszem a banda jövőjét. A rajongóink várnak ránk és az előzenekar mindjárt végez ami azt jelenti, hogy mi jövünk.
- Jól vagy? - szólít meg Harry miközben fején megigazítja a sálját ami mostanára már a stílusává vált a hosszú göndör haja miatt. Állítása szerint ettől nem izzad annyira. Szerintem egy indiánt akar utánozni. Ő tudja.
Fejemet rá kapom, miközben a fejemen lévő fullcapemet hátrafelé fordítom. Hezitálok, hogy mit válaszoljak. Az igazat, vagy hazudjak. Nem érzem jól magam, de nem engedhetem meg, hogy miattam töröljék a koncertet.
- Csak lámpaláz. - válaszolom végül és hanyagul megvonom a vállam. Ám Harry zölden virító szemei hirtelen kerekednek el, majd keze megáll a hajába és a tevékenységét rögtön elfelejti. Valami rosszat mondtam? Úgy néz rám mint egy szellemre.
- Ugye ezt most nem mondtad komolyan? - von kérdőre, mire én aprót bólintok. Ezt mikor meglátja elfordul tőlem és teli torokból elkiáltja magát. - SRÁCOK LIAM ROSSZUL VAN! - kiabál, mire én megijedek és a srác mellé ugrok és próbálom a kezem a szájára tapasztani, hogy fogja be.
- Te teljesen megőrültél? Én egy szóval nem mondtam, hogy rosszul vagyok! - szidom le és próbálok tényleg mérgesnek tűnni, pedig nem vagyok az. Csak szimplán meglepett vagyok, ugyanis nem tudom, hogy Harry honnan jött rá, hogy tényleg nem érzem jól magam.
- Azt mondtad, hogy lámpalázad van. És mindannyian tudjuk, hogy ötünk közül neked van a legnyugodtabb természeted és csak nagyon nehezen lehet kihozni a sodrodból. Szóval Te nem lehetsz lámpalázas. És mivel most ez volt a válaszod, ezért azt a következtetést vontam le, hogy nem érzed jól magad, csak nem mered mondani. - ha most nem tudom becsukni a számat hülyén fogok kinézni? Ezt most mind Harry mondta? Jesszus. Most komolyan totál olyan érzésem van mintha bele látna a testembe. Minden igaz volt ami elhagyta az elmúlt fél percben a száját. És ez félelmetes a számomra.
- Nem. Vagyok. Rosszul. - mondom keményen az összes szót külön, ugyanis nem akarom azt, hogy a többiek is ide jöjjenek sokkos állapotba. De hiába a félelem, Harryre mindenki hallgat ezért kevesebb mint fél perc múlva Zayn, Louis és Niall is csatlakozik az aggódó Hazza mellé, miközben leültetnek egy székre és felettem állnak majd onnan kémlelnek.
- Ittál? Ettél? Pihentél? - sorolja Louis, én pedig csak bólogatok. Néha elcsodálkozom Lou-n. Pár évvel ezelőtt nem hittem volna, hogy Ő tud ennyire felelősségteljesen is viselkedni. Pedig tud és nem is akár hogy. Viszont az nem tetszik, hogy ennyire elveszítette a teste felett az uralmat. A külsejével teljesen nem foglalkozik ami megrémiszt.
- Louis én úgy emlékszem, hogy tegnap este megígérted, hogy ma megborotválkozol - először furán néz rám, de aztán megereszt egy bujkáló mosolyt. Tényleg megígérte, de az arcát még mindig nagy borosta fedi. - Viszont mostanra még jobban hasonlítasz egy szőrös majomra.
- A humora megvan szóval nincs olyan rosszul. - veregeti meg a vállam Zayn vigyorogva, pont akkor mikor Paul lép be az öltözőbe.
- Remélem mindenki felkészült, ugyanis rengetegen vannak odakint és nektek egy perc múlva le kell nyugtatnotok az őrjöngő tömeget. Szóval hajrá! - csapja össze a kezét Paul én pedig egy kicsit csalódott vagyok a beszédjétől. Régebben viccesebb szokott lenni. Ezektől a mondataitól inkább még jobban bepánikoltam. Én a jelen körülmények között nem vagyok olyan állapotban, hogy lenyugtassam az őrült rajongóinkat akiknek elvárásaik vannak velünk szemben.
De hiába. Azt veszem észre, hogy Niall felhúz a székről, majd következik a jól ismert koncert előtti ölelésünk. Mindenki fel van pörögve rajtam kívül. Én csak a vizesüvegemet szorongatom és próbálom nem elhányni magam. Mikor szétválunk és libasorban elindulunk a színpad felé Niall szorosan mögöttem van és látom rajta, hogy rajtam tartsa a szemét. Talán észrevett rajtam valamit.
Hangos sikoltások ütik meg a fülem. Próbálok koncentrálni, de nem megy. Mikor azt mondtam, hogy a színpadon akarok meghalni komolyan gondoltam. De mi van akkor ha az a pillanat most jött el? Rosszul érzem magam, lehet ez a jel, hogy mindjárt vége mindennek.
Meghallom az Up All Night dallamát, Niall pedig bök rajtam egyet, hogy menjek. Fények, vakuk, remegő lábak. És mindenki azt várja, hogy énekeljek. És énekelek is, de nem a megszokott módon. A szólóim felét a srácok éneklik miközben én csak halandzsázok. A hülyülésekből kimaradok, a rajongókkal nem foglalkozok. Nem tud érdekelni a több lány aki talán az én nevemet is kiabálják, vagy miattam sírnak mert rájuk néztem. Csak arra tudok összpontosítani, hogy magamnál maradjak.
Szédülök, hányingerem van és jön a Moments. A dal ami mindig is sokat jelentett a bandának. De mikor énekelnem kellene hang nem jön ki a torkomon, pedig próbálkozom. Mindenki ijedten pislog rám. Egy világ fény az arcomba világít én pedig a kezemmel próbálok védekezni ellene. Megszédülök. Louis ugrik mellém és karol a hónom alá, míg Harry a másik felemről. A rajongók összesúgnak és a zene is elhalkul.
Alig bírom nyitva tartani a szemeimet, a lábaim ólomsúlyúak. Próbálok magamnál maradni, de képtelen vagyok rá. Egyszerre hunyom le a szemeimet és adom át magam a nyugalomnak.

^^

- Hívjunk mentőket? - hallom meg Harry rekedtes hangját, de ez a mondat mikor elhagyja a száját rögtön kipattannak a szemeim. Megnyugvó hangokat hallok. A srácok körülöttem állnak, úgy ahogy Paul és a manadzser is. Az öltözőnkbe vagyunk. Mégis, hogy kerülök ide és mi lett a koncertel?
- Máris vége a koncertnek? - kérdezem és fel akarok ülni, de Zayn erőteljesen visszanyom. De mikor meghallják a kérdésem először feszülten összenéznek. - Mi történt? - nem tetszik ez a nézés. Nagyon nem tetszik.
- Elájultál és a fiúk négyen fejezték be a koncertet, majd mindent közöltek a nagyvilággal - mondja ridegen a menedzser én pedig csak nyelek egyet. Minden félelmem valóra vált. A rajongók megtudták, hogy rákok vagyok ráadásul a One Direction nélkülem lépett színpadra. Nem jó érzés. És van olyan érzésem, hogy még nincs vége. - Nézd Liam ez így nem mehet tovább. A próbákon rossz vagy. A dalszöveget elfelejted. Állandóan máshol jár az eszed. Tudjuk, hogy halálos beteg vagy, de a bandának maximális összpontosításra van szüksége. - áucs ez most fájt. Pedig én mindent bele adok.
- Ki akarsz tenni a bandából? - kérdezem elhaló hangon. A fiúkra néznek akik holt sápadt arccal bámulnak a menedzsere. Hiába döntötték el ők, hogy nélkülem nem csinálják, ha a főnök nem egyezik bele. Erről ennyit.
- Te többé semmiképp nem állhatsz színpadra az egészségi állapotod miatt.  - remek, még egy dolgot elvesznek tőlem. - Őszintén megmondva én még a jelen percig úgy gondolom, hogy a turnét be lehetne nélküled fejezni...
- De mi nem fejezzük be nélküle! - szól közbe bunkón Niall.
- Igen, a fiúk nem hajlandók többé nélküled színpadra állni. A mai koncertet is csak azért fejezték be, hogy a műsor végén tudják elmondani a rajongóknak az igazat - ennek most örülnöm kéne? A barátaim miattam teszik tönkre az életüket. Nekik a banda az első! - Ezért a vezetőség úgy döntött, hogy a turnét lefújják. És ha valami csoda folytán Te mégis meggyógyulnál folytassátok majd az egészet. - nem úgy mondja mind aki örül neki. Úgy ahogy én sem örülök neki.
A fiúkra nézek, akik csak lehajtott fejjel ülnek és nem néznek fel. Szóval mégis tönkretettem az életüket. Oda a turné miattam. Mindenki tudja, hogy én már nem gyógyulok meg. Ami azt jelenti, hogy miattam lett vége a One Directionnek. Ezt soha nem bocsájtom meg magamnak...


.

8

Meg is hoztam a kövi rész :) és csak úgy szólok h nem kell megijedni ugyanis a történet további részei nem lesznek ennyire depisek...ez még mindig csak a kezdet és azért ilyen szomorú hangvételű, de ígérem hogy a későbbiekben változni fog a helyzet, szóval megérni várni :D örülnék pár visszajelzésnek :P

Magam álltam a hosszú folyosón, közvetlen Sophia lakása ajtaja mellett miközben csak sírtam. Ha akartam volna sem tudtam volna abba hagyni. Végül arra a pontra jutottam, hogy a fejemet a közeli falnak támasztottam és aprókat ütögettem rajta.
Az életem egy csapásra változott katasztrófává. Pár héttel ezelőtt még boldogan nyaraltam a barátnőmmel miközben szerelmes dalokat küldözgettem neki. Majd mikor haza jöttünk különféle díjátadókra vittem ahol kedvére villoghatott mellettem. Én mindig szerelmesen tekintettem rá és akár mit képes lettem volna megadni. Akár mire megfájdult a szíve tőlem rögtön megkapta és ez mellett még teljes szívemből is szerettem. Azt hittem, hogy a lányoknak nincs másra szükségük, csak egy olyan pasira aki szereti őket. Én szerettem őket és nem is terveztem, hogy a közeljövőben szakítani fogok vele. Sőt azt hittem, hogy a kapcsolatunk hosszú távú lesz. Igen, hosszabb távra terveztem vele. Nagyon hosszúra.  Soha nem hittem volna, hogy az ő tökéletes száját ilyen dolgok fogják egyszer elhagyni.
Talán hinnem kellett volna a rajongóknak mikor azt mondták, hogy Sophia csak kihasznál. Egy csomóan a fejemhez vágták azt, hogy csak a pénzem és a hírnevem miatt van velem, és, hogy nem szeret igazából. Nem hittem. Utálkozó üzenetekként fogtam fel mert egyszerűen elvakított a szerelem. Még, hogy Sophia csak kihasználna? Könyörgöm, miatta szakítottam a volt barátnőmmel Daniellel.
És a rajongóimnak milyen igazuk volt. Tényleg csak a hírnevem miatt volt velem. És most, hogy halálos beteg vagyok és a veserákom teljesen elintéz kinézetileg, már nem akar velem mutatkozni. Undorodik a betegségem miatt és Tőlem is.
Felzokogok majd erősebben vágom bele a falba a fejem. De rögtön meg is bánom, mert fájni kezd a homlokom. Elhúzom a fejem és megsimogatnom a fájó pontot, majd ismét a csukott ajtóra nézek ahol életem szerelme lehet pont most fertőtleníti ki a házat utánam, ugyanis szerintem még az illatomat is utálja. Helyesbítek még attól is undorodik. Azért milyen rendes, hogy így megmondja a szemembe. Én meg aggódtam miatta, hogy miért nem látogatott meg a kórházban mikor szükségem lett volna rá. Így most már minden világos.
Lehajtom a fejem és a szememből kifolyó könnyek a cipőmön landolnak. Azt mondják, hogy ilyenkor az a legjobb ha az ember kisírja magát. Lehet igaz, de én nem állhatok itt órák hosszat míg megnyugszok és átmegy rajtam a fájdalom és a hiány.
Kifújom a levegőt majd az ég felé emelem a fejem. Pár másodpercig úgy állok. Nem álldogálhatok itt tovább. A végén még véletlenül kijön Sophia és meglát, hogy itt bőgök mint egy óvodás. Talán megint kapnék tőle egy lenéző pillantást, sőt lehet ki is nevetne. Erre pedig valahogy nincs szükségem. Már így is összetörtem miatta lelkileg.
Zsebre teszem a kezeimet és gyors léptekkel magam után hagyom a folyosót. Miközben a liftet várom még utoljára vissza nézek a jól ismert ajtóra. Nem tudok mosolyogni ahogy az ajtót nézem, pedig eddig mindig boldog voltam mikor megláttam ezt az ajtót. Igen, boldog voltam mert tudtam, hogy a barátnőmmel lehetek. De most, hogy megtudtam milyen ember is Sophia, nem tudok mosolyogni és kicsit sem vagyok boldog, hogy még mindig az épületben vagyok. Ezért is örülök neki mikor a lift végre megáll mellettem én pedig végre beszállhatok és magam mögött hagyhatom a nyolcadik emeletet.
A földszintre érve szinte rohanva hagyom magam után az épületet majd megcsap a hideg szél. Vége van a kapcsolatomnak, úgy ahogy az életemnek is vége van. Azt hittem, hogy az utolsó két hónapom feledhetetlen lesz a számomra Sophiával. Úgy akartam meghalni, hogy Ő mellettem legyen. De nem lesz mellettem. Senki nem lesz mellettem ugyan nekem csak a szenvedés járt. Mindig balszerencsém volt a lányokkal. Eddig még soha senki nem szeretett igazán. Pont ezért a maradék életemben nem leszek szerelmes. Csak a turnéra fogok koncentrálni, a lányokat pedig figyelembe sem fogom venni. Hisz úgyis csak bántást kapok mindegyikőjüktől. Én pedig nem akarok többé szenvedni egy lány miatt.
Lassan lépkedek előre miközben a kapucnimat a fejemre húzom. Fő a biztonság, ki tudja, hogy kik járnak erre fele. És nincs kedvem megint rendőröket hívni, hogy tudjanak kiszabadítani a rajongóim fogságából.
Azonban olyan tizenöt perc séta után gyorsabban szedem a levegőt és a szemem is káprázik. A kimerültség jelei. Az orvos figyelmeztetett, hogy figyelnem kell arra, hogy a szervezetemet kíméljem mindentől. Ráadásul az elmúlt órában nem is ittam, és rengeteget idegeskedtem. Ha szerencsém lesz nem ájulok el. Nem lenne jó a számomra mert akkor megint mehetnék vissza a kórházba, pedig megígértem az orvosnak, hogy csak három hónap múlva találkozunk mikor elkezdem kapni a kezeléseket.
Muszáj leülnöm, és mivel nincs semmi pad a közelembe, ezért a járdát választom. A hidegtől megborzongok, de mikor a seggem a betonhoz ér vele egy időben húzom elő a telefonomat miközben megtörlöm a könnyes szemeimet, hogy tudjam kikeresni valamelyik fiú számát. Különös oknál fogva rögtön Louis száma jelenik meg előttem, ezért Őt hívom fel. Megnyomom a zöld gombot és máris a fülemhez tartom. Egy csörgés után felveszi és még csak esélyt sem ad, hogy én tudjak először megszólalni.
- Azt hiszed, hogy vicces volt, hogy csak úgy felszívódtál a stadionból? Hát képzeld el, hogy baszottul nem volt vicces! Harry már az FBI-t akarta hívni, ugyanis a te állapotodban nem tanácsos egye... - szinte megsüketülök ahogy kiabál velem, de valahogy mégsem foglalkozok vele. Helyette még mindig csak sírok és Sophia jár a fejem. Miért van az, hogy mindenkivel csak a betegségemről tudok beszélni? Kezdem úgy érezni, hogy csak a veserákom miatt törődnek velem ennyire.
- Sophia undorodik Tőlem és szakított velem csak azért mert halálos beteg vagyok - Louis rögtön abba hagyja a szidásomat, és csend zuhan a vonalra. Csak az én zokogásomat lehet hallani az egész utcában. Fejemet a térdeimre teszem és úgy sírok tovább. - Meg akarok halni már most. Nincs értelme élnem tovább, hisz igaza van. Egy rakás szerencsétlenség vagyok...- kezdem elveszíteni az irányítást magam felett. Pedig tudom, hogy nem adhatom fel, hisz itt a One Direction, a turné a rajongók. De mi van akkor ha nem tud rajtam senki segíteni? Akkor úgyis meghalok.
- Te elmentél Sophiához? Hisz mondtuk, hogy hagyd azt a picsát a francba! - egy kicsit meglepődök, hogy Lou ilyen véleménnyel van a volt barátnőmről. Úgy tudtam pedig, hogy jól kijöttek egymással. - Most is az Ő környékén vagy, igaz?
- Remélem megfagyok és akkor végre nem lesz senkinek több gondja a hülye fejemmel.
- Ésszel beszélj az életedről Ember! Neked harcolnod kell ha nem emlékeznél. Nem pedig feladnod - nem válaszolok semmit Louis biztatásnak szánt mondataira. Talán azért mert fel sem fogom, hogy miről beszél ugyanis nem érdekel. - Maradj ott ahol vagy! Mindjárt érted megyek. - és azzal megszakítja a vonalat.
Még ez sem érdekel. Tényleg komolyan mondtam, hogy bárcsak jéggé fagynák ezen a járdán. De a testem mikor teljesen kihűlne egy fekete Ronge Rover áll meg előttem és egyszerre száll ki belőle Louis, Harry, Niall és Zayn. Most komolyan képes volt mindenki ide licitálni.
- Nincs szükségem a segítségetekre. Sophiát már úgysem tudjátok vissza szerezni nekem. Nélküle pedig nincs miért élem. - szipogom, de valahogy ez nem foglalkoztatja őket. Harry leveszi a meleg bundás kabátját majd rám teríti, miközben Niall a csuklómnál fogva felhúz a hideg járdáról.
- Legalább csak egyszer az életben hallgatnál ránk és nem a saját fejed után mennél. - mondja szemrehányóan Zayn miközben az autóhoz vezet és benyom az anyósülésbe. Addigra már Louis a volán mögött ül és mikor becsukódik az összes ajtó a szokásos vizes üvegemet nyomja a kezembe. Akár mennyire is meg akarok halni, nem tudok ellenállni a víznek. A szervezetemnek szüksége van rá. Úgy ahogy a volt barátnőmre is. - Nem megmondtuk világosan, hogy ne érdekeljen Sophia? - kis híján kiköpöm a vizet a számból e mondat hallatán.
- Ti tudtátok, hogy a betegségem miatt szakítani akar velem? - fordulok hátra és végig nézek a három srácon akik a hátsó ülésen ülnek. Egyikőjük sem néz rám. Még Louis is inkább elindítja az autót. Szóval tudták, hogy Sophia undorodik tőlem. - Nehezetekre esett volna elmondani az igazat?
- Mintha ezen kívül nem lett volna elég bajod. Egyébként is mi könyörögtünk Sophianak, hogy bírja ki melletted és, hogy ne okozzon fájdalmat neked, de hajthatatlan volt. - Niall szavaiból azt vettem le, hogy már ők is bele vannak törődve abba, hogy meghalok. Csak nem tudnak engem hogy lerázni ezért inkább kibírják mellettem azt a két hónapot. Tudtam én, hogy csak teher vagyok a hátukon.
Még nagyobb sírógörcs jön rám, de tartom magam. Ebbe egészen eddig még így bele sem gondoltam. Mindenki számára csak teher vagyok és annak örülnének ha végre meghalnék. Szerintem már meg van az utánpótlásom is a bandában. Valaki aki jobb nálam és nem halálos beteg. Akivel még jobban a csúcsra törhetnek majd. Aki nem ennyire szánalmas mint én.
Az út hátralévő részében hallgatásba burkolózom, pedig a srácok próbálnak szólásra bírni, de nekem nincs erőm ezek után beszélni velük. Niall mindent világossá tett a számomra.
Mikor Louis megáll az apartmanom előtt elsőként szállok ki az autóból. Nem törődöm vele, hogy követnek. Csak felhúzott orral megyek előre és megkönnyebbülök mikor végre a saját környezetembe lehetek. Annak viszont nem örülök, hogy a srácok úgy elfoglalják magukat mintha otthon lennének. Figyelembe sem veszik, hogy mennyire megbántottak az autóban. Jóízűen hülyéskednek és csevegnek semmiségekrők.
Senkit nem érdekel a szenvedésem és ezen már meg sem lepődök. Hisz csak púp vagyok a hátukon. Ismét egy könnycsepp hagyja el a szemem, majd amilyen gyorsan csak tudod a fürdőszobába rohanok. Halkan becsukom magam után az ajtót és a tükör elé sétálok. Az arcom vörös a sok sírástól és az elmúlt napokba sok kilótól szabadulhattam meg mert totál be van esve. A szemeimet tele vannak vércsíkokkal. A szám fehér és száradt és nagyobb borosta fedi az arcom mint amekkora szokott lenni. Nem csoda, hogy Sophia undorodik tőlem, hisz én is undorodok saját magamtól.
A mosdó széleire teszem a két kezem és lecsukom a szemeimet miközben mélyen szedem a levegőt. Mikor kinyitom a szemeimet a tekintetem megakad a mosdó mellett álló kisebb borotván.
Csak egy vágás lenne az egész. Nem mindegy, hisz úgyis két hónap múlva meghalok. És így akkor nem is fájna. Lassan forgatom a kezeim között a pengét és gondolkozok. Nem venné észre senki, hogy mit csinálok. Hisz senkit nem érdeklek.
-  Mi a fészkes fenét akarsz Te csinálni azzal a pengével? - nyitódik az ajtó és jelennek meg a helységben az állítólagos barátaim. Nem örülök neki. - Ugye nem azt tervezted csinálni amire én gondolok? - Harry egy ügyes mozdulattal csavarja ki az ujjaim közül a borotvát. Én pedig közel vagyok hozzá, hogy rávetem magam amiért az utamba állt.
- Nem mindegy nektek? Hisz Niall végre szembesített a ténnyel, hogy alig várjátok, hogy meghaljak! - üvöltök fel és letörlöm a könnyeimet. Az ír fiú kék szemei kitágulnak és hirtelen nem tudja, hogy mit mondjon.
- Én ilyet egy szóval nem mondtam! Liam Te teljesen meg vagy őrülve? Mégis, hogy feltételezhetsz rólam ilyet? Hisz a legjobb barátod vagyok! - mondja keményen, de én csak felhorkantok. Nem hiszek neki.
- Nem kell hazudni, tudom, hogy alig várjátok, hogy végre dobjam fel a talpam...
- Ha nem fejezed be a kamuzást esküszöm véletlenül még seggbe talállak billenteni - kezd el mutogatni felém Harry morcosan. - Idióta ha le sem szarnánk, hogy mi van veled akkor nem idegeskednénk állandóan miattad. Vagy szerinted ezt is csak megjátsszuk?
- Itt ha valaki seggbe rúghat valakit az csak én lehetek ugyanis ez az én lakásom - hangsúlyozom ki jól az én lakásom szót. Így bele gondolva talán igaza van. Ha nem érdekelné őket, hogy mi van velem akkor nem ugrottak volna a segítségemre.- Szóval akkor tényleg nem vagyok a terhetekre?
- Nem! - válaszolják egyszerre.
- És nem is undorodtok Tőlem? - kérdem szomorkásan.
- Szerintem most jobban nézel ki, mint régebben. Végre férfi formád van. - nevet fel Zayn én pedig csak megforgatom a szemeimet.
- Ha Sophia nem is kér többé a társaságodból, mi egész végig melletted leszünk ugyanis akár hiszed, akár nem, de nagyon is fontos vagy a számunkra. - ölel meg Louis és ezzel egy időben a többi srác is.
Jól esik az ölelésük és az a tudat, hogy számíthatok rájuk akár miben. Akkor még sem vagyok annyira egyedül...

7

Hola mindenki! Egy hét után megérkeztem, felfrissülten, boldogan..szóval helló nyár már vártalak :D szeptemberig meg nem szabadultok tőlem egykönnyen ugyanis mostantól rengeteg időm lesz írni ugyanis egész nyáron otthon fogom mereszteni a seggem xD facebookon ahogy olvasgattam sokatoknak van már szünet, szóval remélem, hogy az olvasóim újra visszajönnek ugyanis az utolsó fejezeteknél eléggé megcsappantatok :/ de ez még mindig nem veszi el a kedvem, viszont ha valami nem tetszik tudjátok h megmondhatjátok :D úgyhogy kellemes nyarat meg minden és jóóóó sok komit írni érrrrr :))))))))

Három éve már bőszen benne vagyok a munkába, de kijelenthetem, hogy eddig még soha nem voltam ilyen hosszú próbán mint ma. És nem, nem a srácok erőszakoskodtak, hogy órák hosszat próbáljunk. Én nem akartam befejezni és lemenni a színpadról. Én voltam az aki  könyörgött, hogy még énekeljünk. Nem csak olyan dalokat énekeltünk el végül, ami a dallistán szerepelt hanem olyanokat is amik csak pusztán jó emlékekkel töltöttek el. Úgy gondoltuk, hogy kijár számunkra egy kis pihenés ugyanis sajnos az utóbbi időben a mókázásból nem kaptunk sokat. Legfőbb én nem. Tudom, hogy a stábtagok nem örültek neki, hogy nem vagyunk hajlandóak lemenni a színpadról, de miután már vagy tízen csúnyán néztek ránk és az orruk alatt motyogtak, Harry dühösen dobta le a mikrofonját a színpadra és ugrott le onnan, majd indult meg a kis csapat felé és valamit magyarázni kezdett nekik. Rögtön tudtam, hogy én vagyok a téma, ugyanis rám néztek, miközben Hazza beszélt nekik. Igen, gondolom közölte velük, hogy halálos beteg vagyok és ne próbáljanak nekem csalódást okozni.
Hirtelen nem csak a srácok lettek kedvesek velem, hanem a szervezők is. Ez pedig engem kifejezetten zavart. A fiúk állandóan engem figyeltek. Próbálták feltűnő mentesen csinálni, de éreztem a pillantásukat magamon. Legszívesebben elordítottam volna magam, hogy hagyjanak végre békén és nem kell állandóan rám vigyázni. De aztán ezt az ötletemet elvetettem, ugyanis nem lenne szép tőlem ez a viselkedés. Hisz semmi rosszat nem csináltak, csak aggódnak az egészségemért.
Louis még a dalok közbe is képes volt a kezembe nyomni egy vizes üveget és addig nem ment el mellőlem amíg meg nem ittam, - az orvos külön figyelmeztetett, hogy nem száradhatok ki és minden órában innom kell. Niall nyúlkajákkal próbált megetetni, de nem járt sikerrel, ezért aztán Ő ette meg a zöldségeket, - a diétámnak itt is híre ment, és a szervezők csak miattam változtattak az étlapon, ezért most már mindenki diétás kajákat eszik, csak azért, hogy nekem ne legyen rossz.
Harry szinte mindig mellettem volt, és mikor legyengültem vagy csak megszédültem, megfogta a vállam és az egyik közeli hangfalhoz vezetett és addig mellettem volt míg vissza nem jött a régi énem.
Zayn pedig az összes dal után megkérdezte Tőlem, hogy rendben e vagyok és mindenhova kísérgetett.
Szóval nem csoda, hogy estére totál kikészültem. Fáradt voltam, és minden vágyam az volt, hogy magam lehessek. Egyszerűen untam már azt, hogy mindenki azt kérdezgeti Tőlem, hogy jól e vagyok. Tudom, hogy aggódnak értem és nem tudják azt, hogy mikor lehetek rosszul - úgy ahogy én sem tudom - de azért mindennek van határa. Ők pedig ezt a határt nagyon is átlépték.
Ezért is bújtam el előlük, mikor vége lett a próbának. Igazából haza akartak vinni, de én ezt nem akartam, mivel még délután eldöntöttem, hogy elmegyek Sophiához. Reggel még nem volt a terveim között, de mikor délután egy csomó telefonhívás után sem vette fel, elhatároztam, hogy kiderítem mi is folyik körülötte. A srácokra pedig ez ügyben nem számíthatok, mivel valami oknál fogva állandóan azt mondják, hogy ne foglalkozzak a barátnőmmel.
Szóval miközben a fiúk az öltözőnkben voltak és bőszen beszélgettek valamilyen focimeccsről, feltűnő mentesen le tudtam lépni mellőlük. Út közben hívtam magamnak egy taxit, közben pedig reménykedtem benne, hogy ki tudok jutni a stadionból úgy, hogy senki nem veszi észre azt, hogy leléptem.
Megkönnyebbültem mikor a hátsó ajtó előtt megpillantottam a jól ismert fekete taxit és szinte futva tettem meg a hozzá vezető utat. Mikor beszálltam a hátsó ülésre elmondtam az útvonalamat és egy mosoly kúszott a számra, már csak a gondolat miatt is, hogy pár perc múlva újra láthatom szerelmemet. Rettentően hiányzik már, de a szívem mélyén egy kicsit csalódtam benne amiért meg sem látogatott a kórházban.
Sophia lakása London külvárosában volt található. Pár hónapja költözött ide mikor összejöttünk és mivel én minden időmet a Brit fővárosban töltöm ezért rábeszéltem, hogy Ő is költözzön ide Wolverhamptonból. Igazából én azt szerettem volna ha én hozzám költözik, de ebbe nem ment bele, mondván, hogy nem akar kihasználni. És a rajongók még azt merik állítani, hogy csak a pénzem miatt van velem.
A taxi megáll az ismerős környéken én pedig dobogó szívvel fizetem ki az utam, majd gyors léptekkel indulok meg az épület felé. A bejárati ajtó nyitva van, liftet hívok és meg sem állok a nyolcadik emeletig. A folyosóra lépve szinte már rohanok az ismert bejárati ajtóhoz amin a Smith név virít. Megnyomom a csengőt miközben arcomon egy bazinagy vigyor terül szét.
Az ajtófélfának dőlök úgy mintha tök laza lennék, közben pedig azt várom, hogy egyetlen barátnőm mikor nyit végre ajtót. Lépések zaja hallatszik a túloldalon, majd pár perc múlva feltárul az ajtó és szembe találom magam Sophiaával. Gyönyörű arcán a megdöbbenés jelei látszódnak, de mikor szólásra nyitná a száját, hirtelen letámadom az ajkait. Úgy falom mézédes ajkát mintha az életem múlna rajta. Azonban másodpercekkel később a szemeim kipattannak, mivel nem úgy csókol vissza ahogy szokott. Inkább nem foglalkozok vele. Kezeimet a derekára teszem, majd magamhoz húzom, hogy tudjam megölelni miközben fejemet a nyakába fúrom és beszippantom édes illatát. De Ő elhúzódik Tőlem.
- Most megleptél - mondja és el akar mosolyodni, de nem nagyon akar összejönni neki. Ezért inkább úgy néz ki mint aki grimaszol. - Nem tudtam, hogy már kiengedtek a kórházból. - ezen meg én lepődök meg. Szóval tudott róla, hogy kórházban voltam. De akkor mégis mi a francért nem jött be hozzám?
- Beengedsz, vagy inkább itt akarsz állni az idők végezetéig? - vonom őt kérdőre, mire észbe kap majd eláll az útból és feltárja az ajtót előttem.
Biccentek egyet köszönet gyanánt, majd átlépem a küszöböt és elindulok be. Ismerem az útvonalat ugyanis szinte az összes szabadidőmet itt töltöm. Mellesleg én is segítettem berendezkedni szóval sok dolog az én ízlésem szerint lett elrendezve. Tudom édes pasi vagyok. Hát igen én azoknak a férfiaknak a csoportját népesítem akik minden megtennének a szerelmükért. És büszke is vagyok rá.
Utam egyenesen a hallba vezet ahol egy hatalmas plazmatévé, kanapé meg egy csomó növény található. Kényelmesen helyet foglalok, majd kezemmel rácsapok a kanapéra és ezzel a mozdulatommal arra akarok utalni, hogy üljön mellém. Meg is indul felém, de nem közvetlen mellém ül le, hanem messzebb. Annyira, hogy szinte még egy személy elférne kettőnk között. Furán viselkedik.
- Akkor gondolom most már jól vagy - egy hajszálat tűr a füle mögé és ezzel próbálja nem figyelembe venni, hogy Őt nézem.
- Ezek szerint rögtön a közepébe akarsz ugrani - vonom meg a vállam majd egész testemmel felé fordulok. Érdeklődve kapja rám barna szemeit. Valahogy most nem tudok elveszni bennük, ugyanis olyan érzés kerít hatalmába mintha undorodna tőlem. Tudom, hogy tudja, hogy rákos vagyok. - Megtudhatnám, hogy miért nem voltál mellettem mikor a legnagyobb szükségem volt rád? - vonom fel az egyik szemöldökömet kérdően. Lehajtsa a fejét és elkezd a kanapén lévő gombbal játszani. - Agyrázkódást kaptam, megtudtam, hogy két hónap múlva meghalok ugyanis veserákom van, de a barátaimon és a családomon kívül más nem volt velem. Pedig neked ott kellett volna lenned - mérges vagyok rá. És a mostani viselkedésével csak még jobban felidegesít. Miért nem akar rám nézni. - Sophia szükségem volt rád! - remélem, hogy ez majd észhez téríti és többé nem hagy magamra. Vele akarok lenni amíg csak tudok.
- Azt hittem, hogy egyértelmű volt a viselkedésem. - emeli fel a fejét és a szemem közé néz. Meghökkenek mivel nem értem, hogy mire akar kilyukadni. Mégis minek kellett volna egyértelműnek lennie?
- Mint barátnő, az lett volna a kötelességed, hogy mellettem legyél és biztass. De Te nem voltál mellettem. - mondom szemrehányóan. Hirtelen felpattan a kanapéról és idegesen a hajába túr. Én is követem a példáját így egymással szemben állunk. Így még soha nem viselkedett velem.
- Mert már nem akarok a barátnőd lenni! - mondja szinte már ordítva, az én szám pedig tátva marad. Ő most szakít velem? Ez most komoly? A lány akit szeretek, már nem szeret? Mégis miért nem? Hisz a tökéletes összhangban voltunk, soha nem veszekedtünk, minden megkapott tőlem. Nála jobban senkit nem szerettem. - Azt hittem, hogyha nem megyek be hozzád a kórházba és a telefont sem veszem fel, eljut a kis agyadig, hogy nem akarlak többé látni. - gyorsabban szedem a levegőt és az ájulás kerülget. Muszáj leülnöm amit meg is teszek. Lerogyok a kanapéra és mélyeket lélegzek. Ki ez a boszorka? És mit csinált a barátnőmmel? Nem idegeskedhetek az orvos megmondta mert rohamom lesz. De bassza meg ezt nem tudom csak úgy lenyelni. Szedd össze magad! Könnyű azt mondani. Azt sem tudom, hogy mi történik most körülöttem.
- Megtudhatnám, hogy mégis miért változott meg ilyen hamar a véleményed rólam? Azt hittem, hogy Te is szeretsz úgy ahogy én téged. - ezt hallatán felnevet. Soha nem szokott kinevetni.
- Igen addig szerettelek míg nem voltál halálos beteg. Sajnálom, de én nem akarok egy élőhalottal járni. Néztél már magadra mostanában? Totál úgy nézel ki mint egy zombi. Inkább bele sem merek gondolni, hogy hogyan festenék melletted a képeken. - a szemeim szinte kipotyognak a helyükből, mikor ezek a mondatok elhagyják a száját. Felállok és nem bírok megszólalni.
Csak nézem az arcát amit eddig gyönyörűnek hittem. Most azonban ahogy nézem inkább egy büdös ribanc arcát látom magam előtt aki csak játszott az érzéseimmel. Soha nem hittem volna, hogy pont Ő lesz az akiben a legnagyobb csalódni fogok. Arra pedig rám sem mertem gondolni volna, hogy egyszer egy lány azért fog velem szakítani mert beteg vagyok. Mit bizonyít ez? Hogy Sophia soha nem szeretett igazán.
Az ajkamba harapok és az ég felé emelem a tekintetem és lenyelem a könnyeimet. - Nem így szerettem volna elbúcsúzni Tőled, de ezek szerint most jött el a pillanat. Két hónap múlva meghalok, de ha el mersz jönni a temetésemre én esküszöm, hogy a szellemem egész hátralévő életedben kísérteni fog. - ez a végszó.
Sarkon fordulok és elhagyom a házat, nem szól utánam szóval ez is azt bizonyítja, hogy tényleg undorodik Tőlem. Az ajtó becsukódik utánam az én szememből pedig patakokban folynak a könnyek. Már csak ez kellett nekem. Halálos beteg vagyok és végleg egyedül maradtam...

6

Itt a kövi rész :) viszont van egy rossz hírem ugyanis a kövi csak jövőhét szombaton érkezik, vagyis június 16.-án...nos az ok egyszerű..keddtől egészen péntekig vizsgáim lesznek és mindezt tegnap tudtam meg, szóval most keddig meg kell tanulnom 16 tantárgy negyedéves anyagját...esélyem sincs írni ugyanis áprilisban elvéreztem a vizsgákon és most nincs kedvem újra átélni ugyan azt mint ekkor...sajnálom, de azért remélem a mostani rész kiengesztel és szombattól újra velem tartotok :) addig is komizniii

A turné előtt pontosan három nappal engedtek el a kórházból. Vagyis mikor kora reggel felébredtem és a nővér behozta a számomra ehetetlen kaját, közölte velem, hogy a kezelő orvosom mindjárt itt lesz és ha a vizsgálati eredményeim jók, akkor akár el is mehetek. Aminek én kifejezetten örültem, ugyanis mióta itt vagyok úgy éreztem magam mintha egy börtönbe lennék. És erre még a kaja is rátett. Már azon a szinten vagyok, hogy szinte elfelejtettem, hogy milyen íze is van a pizzának vagy a hamburgernek. Ami a legszörnyűbb az - az, hogy igazából többé ilyen kajákat nem is ehetnék, mivel rettentő egészségtelenek, és a szervezetemet kímélni kell minden káros anyagtól. Csak egy kicsit akadtam ki ezen. Alkoholt nem ihatok az egy vesém miatt. Ezzel nem is volt gond mikor fiatalabb voltam és nem tartoztam a bandába. De miután a srácokkal elkezdtük járni a világot és egy koncert után, ők nem pihenni mentek hanem egy klubba és kedvükre ihattak, annyit amennyit csak akartak, én pedig csak nézhettem őket kólával a kezembe, irigykedtem. Igen, mert én nem ihattam és szórakozhattam velük. És most azt mondják nekem, hogy gyors kajákat sem ehetek? Amikor szinte minden nap ott eszünk a srácokkal? Mi lesz velem? Ez számomra a halálos ítélet.
De megfogadtam azt, hogy nem érdekel. Két hónapom maradt az életből és eldöntöttem azt, hogy felejthetetlenné teszem a minden napjaimat. Kezdem azzal, hogy a nagy világnak nem mondom el, hogy veserákom van. Elmegyek turnézni és addig fogom nyomatni amíg össze nem esek. Azt akarom, hogy a színpadon essek össze és onnan vigyenek a kórházba félholtan. Vagy inkább a színpadon leheljem ki a végső lelkemet. Igen, éneklés közben akarok meghalni mivel, hogy mindig is ez volt az életem. Hülye vagyok, hogy ilyeneken gondolkozom? Lehet, de jobb, hogy már most bele törődtem a sorsomba. Nem akarom sajnáltatni magam, pont ezért nem mondom el úgy senkinek, hogy halálos beteg vagyok. Már így is elegem van, hogy a srácok családjai tudják és úgy viselkednek velem mintha máris meghaltam volna.
- A veserákot leszámítva, egészséges vagy. Elmehetsz - nézi a papírjait az orvos, miközben én az ágyamon ülök és mikor ezek a mondatok elhagyják a száját egy hatalmas vigyor terül az arcomra. Végre elmehetek innen. Nem kell többé feküdnöm egymagam és végre nem kell ezt a nyúlkaját ennem. Szabad vagyok. Komolyan mintha egy börtönből szabadulnék. - De ígérj meg nekem egyet...Ne bujkálj a Nap elől, mert a végén még a vámpírok is megirigyelik a bőröd színét. - az eszem eldobom ettől a pasastól. Nem veszi észre, hogy csak saját maga nevet a viccein? Mert én valahogy nem tudok nevetni azon, hogy sápadt vagyok.
Bele léptem a másik fázisba ami azzal kezdődik, hogy a bőröm elsápad és vérben úsznak a szemeim. És szerintem ez a vámpíros vicce rám nézve nem vicces. Ő, hogy érezné magát ha a betegségével poénkodnék?  Mert én kifejezetten szarul érzem magam, hogy a kinézetemen viccelődik. Mintha tehetnék róla, hogy rákos vagyok és, hogy ezek a tünetem.
 Lehet, hogy próbálja elfelejtetni velem, hogy halálos beteg vagyok, de az ilyen fa viccekkel nem fog sikerülni. Sőt inkább még hülyébben érzem magam. Alig merek már így is tükörbe nézni.
- Maga is ígérjen meg nekem valamit, még pedig azt,hogy nem fog többé viccelődni egy betegen, mert lehet valaki még jobban elveszíti a reményt - mondom egy kissé bunkón, mire Ő meghökken és csak hápogni tud.
- Csak azt akartam, hogy vidáman hagyd el a kórházat és reménykedtem benne, hogy pár másodpercre el tudom veled felejtetni a betegséged. - kér elnézést tőlem komoran.
- Nem volt vicces. Sőt, eddig is tudtam, hogy szarul festek, de ezek után meggondolom, hogy nyilvánosságra e merjek lépni.
- Ilyen hülyeség meg se forduljon a fejedben! Élvezd ki a hátralévő életed és két hónapig látni sem akarlak a kórház közelébe. Értetted? - emeli fel a hangját miközben két kezét a vállamra teszi és mélyen a szemembe néz. Na, ez a beszédje már jobban tetszik. Bólintok egyet és elmosolyodok. - Három hónap múlva találkozunk mikor megkapod az első kezelésed.
- Itt leszek. - bólintok, majd végre elindulok ki a szobámból. Egy kicsit sem sajnálom ezt a helyet. Az biztos, hogy csak akkor fogok ide vissza jönni mikor nagyon nagyon muszáj lesz.
A kórház bejáratának ajtajából kilépve egy hatalmasat szippantok a friss februári levegőből. Kicsit sem zavar, hogy csak egy póló van rajtam és az egész testem libabőrös a hidegtől. Élvezem, ahogy a fagyos levegő átjárja az egész testemet. Hisz ez az utolsó olyan hónap az életemben ahol érezhetem a hideget. Talán azért a kabát nem ártott volna meg, mert nincs kedvem még valamilyen vírust is összeszedni.
Megborzongok, majd lassú léptekkel hagyom magam után a lépcsőket, de mikor kiérek az útra megtorpanok. Senkinek nem szóltam, hogy jöjjön értem és saját autóm sincs, ugyanis a szüleim és a srácok szerint a sportkocsim totál kár lett a balesetemkor. Őszintén megmondva nem is csodálkozok. A hajam között még mindig van egy horzsolás ami miatt agyrázkódásom lett. Mellesleg szerintem a hátralévő két hónapomban nem is akarok magamba autót vezetni.
Ezzel a gondolattal kezdek el sétálni a járdán, majd mikor az úton feltűnik egy jellegzetes brit fekete taxi leintem, az pedig rögtön megáll. Gyorsan ülök be a hátsó ülésre majd mondom meg a sofőrnek az úticélomat, vagyis a stadiont. Elméletileg most is épp próbák zajlanak és én már kíváncsi vagyok a dallistákra meg az új koreográfiára. Na, meg persze a srácokat is meg akarom lepni. Biztos örülni fognak nekem ha meglátnak. Alig várom már, hogy újra a színpadon állhassak és énekelhessek.
Bő húsz percbe telik, mikor a taxi megáll a stadion parkolójába. Kifizetem a sofőrt és boldogan lépkedek a hátsó ajtó felé. Egy kicsit furcsálom, hogy semmi hang nem szűrődik ki. Pedig ha mi próbálunk akkor még a város másik végén is hallani lehet.
Pár biztonsági őrbe ütközök akik először nagy szemeket meresztenek rám és az egyik nagydarab szólásra is nyitja a száját, hogy megkérdezze ki vagyok és, hogy mit keresek itt, de mikor egy hatalmas plakáton meglátja az arcom, inkább nem szól semmit. Elég ciki lett volna ha megkérdezte volna, hogy ki vagyok.
Lassan járkálok a szinte kihalt stadionba, de mikor az egyik üresnek vélt folyosón hangokra leszek figyelmes, megörülök. Az ajtón a One Direction öltöző virít, és gondolkodás nyitok be. Először egy hatalmas tükörrel találom szembe magam és rögtön meglátom a tükörképem. Borzalmasan festek, sápadt vagyok a szemeim vérben úsznak. Ezért gyorsan elkapom a fejem és tekintetem a kanapéra vándorol ahol a barátaim ülnek, Zayn kivételével.
- Liam! - Harry, Louis és Niall egyszerre állnak fel a kanapéról, majd indulnak meg felém, hogy egyszerre tudjanak megölelni. Örülök nekik, hogy újra láthatom őket, de mindeközben rettentő fáradt is vagyok. És szerintem ezt ők is észre vették, ugyanis Niall elkapta a csuklóm majd kicsit sem kedvesen húzott el a kanapéig és nyomott le rá, miközben Louis egy palack vizet nyújtott felém. Remek, úgy látszik az egészséges életmódomnak itt is híre ment. Lefogadom, hogy az orvos nekik is elmondta, hogy vigyáznom kell arra, hogy mit is eszek.
- Mit keresel itt? - kérdezi egy kissé mérgesen Harry, miközben a kanapé szélének támaszkodik és onnan néz le rám. - Nem úgy volt, hogy csak délután engednek el? - von kérdőre, én pedig elkezdem a kezemben tartott üveget forgatni az ujjaim között. Igazából úgy volt, de kiharcoltam a dokinál, hogy inkább reggel engedjen el.
- Így is csak három napom maradt arra, hogy felkészüljek a turnéra. Nem pazarolhatok el még több időt! - mondom erőszakosan, Harry pedig csak megforgassa a szemeit. Mérgesen teszem le a üveget az asztalra, majd rögtön megpillantok egy papírt amin a banda neve szerepel és huszonhárom dal szám. Rögtön tudom, hogy ez a turné dalainak a listája. Ezért rögtön a kezembe fogom és bőszen tanulmányozni kezdem miközben minden egyes dal név után hümmögök egyet. Tetszik.
- Most inkább az egészségedet kellene előtérbe tenned, nem pedig a turnét. - figyelembe sem veszem Louis szavait. Ezért úgy teszek mintha nem is hallanám amit mond. Tudom, hogy azt akarnák, hogy inkább mondjam el mindenkinek el azt, hogy hamarosan meghalok és akkor le lehetne fújni a turnét. Soha nem fogom megengedni, hogy miattam mondják le.
- Hol van Zayn? - húzom fel a szemöldökeimet és nézek végig a társaságon. Bradford Bad Boy hiányzik ami elég szokatlan. Hisz a turné próbáikon mindenkinek itt kell lennie. A három fiú unottan egymásra néz, majd Niall az aki megszólal.
- Szokás szerint Perrievel van, mint ahogy az utóbbi időben mindig. - hangjában utálatot vélek felfedezni, miközben a Little Mix énekesnőjéről és egyben Zayn menyasszonyáról beszél. Persze ez lehetetlen, hisz Niall nem utálja Perriet, úgy ahogy senki nincs. Viszont nem értem Zaynt. Miért van Perrievel, mikor velünk kéne lennie?
- Tudod mostanában, nem először történik meg, hogy kihagyja a próbákat. - egészíti ki Harry, Niall szavait.
- Akkor miért nem hívjuk fel, hogy tolja ide a hátsóját? - kérdezem az egyértelmű választ.
De mikor ez a kérdés elhagyja a számat, Mr.Malik feltűnik az ajtóban. Bosszúsan mér végig minket, úgy ahogy a többi három srác is.
- Nocsak ide tudtad tolni a képed? - kérdezi Louis bunkón és összekulcsolja a kezeit a mellkasa előtt. Mégis mi a fészkes fene folyik itt? Hisz mi nem szoktunk veszekedni. Legjobb barátok vagyunk a barátok pedig soha nem veszekednek. Inkább megpróbálják együtt megoldani a problémákat.
- Ne kezd Tomlinson! - mondja erőszakosan Zayn és levágja magát a fotelra majd felteszi az asztalra a lábait. Valami történt Zaynel. Soha nem szokott így viselkedni. Ráadásul nem velünk. - Ha más megengedheti magának, hogy kihagyja a próbákat, akkor én miért ne tehetném meg? - mintha hideg vízzel öntenének le, olyan érzésem van. Zayn fekete szemeit rám mereszti és akkor jövök rá a banda problémájára. Ugyanis itt a probléma én vagyok. Miattam alakult ki veszekedés. Még pedig azért mert rákos vagyok.
- Most rám céloztál, igaz Zayn? - kérdezem alig hallható hangon. Fáj, hogy a barátom így beszél rólam. Sőt lehet, hogy senki nem lát itt szívesen. Amit meg is értek. Hisz csak rám kell nézni. Undorító ahogy kinézek.
- Ne beszélj butaságokat Liam. Te soha nem lennél a számunkra probléma - mondja gyorsan Niall, de egyszerűen képtelen vagyok rá nézni. Mi van akkor ha csak hazudnak? Inkább mondják meg a szemembe, hogy ki akarnak tenni a bandából. Hisz két hónap múlva úgyis csak négy tagú lesz a One Direction. Mit számít már ez a turné? Nélkülem kell befejezniük.
- Itt a probléma Zayn Malik és a változása, nem pedig Te - teszi hozzá Harry keményen, erre Zayn csak felmorog-
- Szerintem meg nagyon is igazat adtok Zaynek, csak előttem nem akarjátok mondani. Nagyon jól tudjátok, hogy meghalok, viszont ez nem azt jelenti, hogy a banda is meg fog halni. A One Direction ugyan úgy létezni fog veletek együtt. - nem állom meg, hogy ne sírjam el magam.
Gyorsan a tenyerembe temetem az arcom és abba zokogok tovább. Nem érdekel, hogy mind a négyen engem bámulnak. Fáj ez az egész. Nem vagyok hozzá szokva, hogy veszekednem kell a legjobb barátaimmal. Pláne nem most. Nincs kedvem haragba elválni Tőlük. Két kezet érzek meg a térdeimen, majd lassan elveszem a tenyeremet az arcom elől és szembe találom magam Zayn fekete tekintetével.
- Nincs One Direction Liam nélkül. - mondja komoran a szemem közé nézve. Niall átkarolja a vállam, Louis pedig mosolyogva kócolja össze a hajam, majd Harry is elismételi Zayn szavait. - Igen, szartam a bandára az utóbbi időben, de csak azért mert nélküled nem ugyan olyan. Nem fogok úgy próbálni, hogy Te nem vagy itt. Hisz öt tagú a banda. - magyarázza kedvesen. - Srácok Tőletek pedig bocsánatot kérek, de muszáj volt ilyen ridegen viselkednem. Hisz ha most elbőgtem volna előttetek magamat, akkor oda lenne a rossz fiús imidzsem. - kuncog fel halkan.
- Akkor most végre próbálhatunk One Direction módra? - kérdezi Niall izgatottan, én pedig bólintok vigyorogva. Felállok a kanapéról, de rögtön megszédülök. Szerencsémre egyikük sem veszi észre, és ezt a mosolyommal próbálom álcázni. Nem akarom, hogy még jobban aggódjanak értem. Ez csak egy pici rosszullét volt. Megrázom a fejem és a barátaim után indulok el a színpad felé. Vagyis az igazi életem felé...

5

ÚÚÚÚj rész :D remélem örültök és megdobtok pár komival :)

- Mi az, hogy Maurától kell értesülnöm róla, hogy még mindig kórházban vagy? - anyám hangját szerintem még a város elején is meghallották, ugyanis olyan erélyesen kaptam meg a leszidást tőle. Ez a viselkedése most majdnem olyan volt mint mikor először meglátta az interneten a képet a legelső tetkómról. Akkor is rettentően kiakadt és telefonon keresztül kaptam meg az áldást, mivel nem beszéltem meg vele, hogy milyen életre szóló dologra köteleztem el magam. Igazából eszem ágában sem volt megbeszélni vele, hogy tetkót akarok csináltatni, ugyanis soha nem szerette a varrásokat mivel állítása szerint egyszer az ember úgyis megunja majd öregebb korában. A poén az, hogy az utolsó LA-ban tartózkodásunk után még Ő is elkísért az egyik tetkó szalonba. Örökké emlékezni fogok arra a napra, ugyanis a rajongók és a világ akkor tudta meg, hogy Sophia a barátnőm, mivel a paparazzik lencsevégre kaptak minket ahogy Hollywoodban sétálgattunk. Pedig akkor már pár hónapja a barátnőm volt, csak történetesen próbáltuk titkolni a kapcsolatunkat. Mellesleg akkor is az én ötletem volt, hogy a szüleimmel együtt Ő is jöjjön el az egyik Los Angeles- i koncertünkre, mivel életem egyik legnagyobb élménye volt.
- Talán azért nem szóltam róla, mert nektek is van saját életetek és nem kell állandóan rám vigyáznotok. - mondom egy kissé szemrehányóan és az apámra, majd a nővéreimre nézek akik az ágy sarkában állnak és szomorúan pislognak felém.
Lehet gonosz vagyok, hogy nem értesítettem őket arról, hogy még pár napig bent tartanak. Nem nagyon örültem neki ugyanis a turnéig már csak négy napunk maradt. És én még a dallistát se tudom. De a srácokat nem zavarja ugyanis számukra most az egészségem a fontos. Pedig ezzel, hogy itt tartanak csak megnehezítik a dolgom ugyanis egyedül vagyok és így több időm van gondolkodni azon, hogy két hónap múlva meghalok.
- Ezt inkább meg sem hallottuk. - mondja csípősen apa és megpaskolja a lábam.
- Addig vigyázunk Rád amíg még megtehetjük. - teszi hozzá Ruth és nyel egy nagyot nehogy elsírja magát. Már megszoktam, hogy szinte aki meglátogat és tudja, hogy mi a helyzet, elsírják magukat. Az anyámnak mikor elmondta az orvos az irodájában, elájult majd sírógörcsöt kapott és kikötötte, hogy nem hagy egyedül. De ezt az apám nem engedte meg neki, ugyanis dolgoznia kell. Anyám válasza az volt, hogy minden idejét velem akarja tölteni amíg megteheti és nem túl késő. Nem is vártam más reakciót. Hisz az anyám és mindennél jobban szeret.
- És az idők végezetéig megtehetjük, ugyanis a kisöcsém soha nem fog meghalni - veszi át a szót Nicola mosolyogva. Örülök neki, hogy próbálnak nem gondolni a fájó valóságra, de sajnos szembe kell nézni a tényekkel és jobb ha bele törődnek, hogy pár hónapon belül én már nem leszek közöttük.
- Tudjátok jól, hogy ez nem igaz. Jobb lenne ha már most bele törődnétek, hogy két hónap múlva én már csak egy emlék leszek. - nem nézek a családomra ugyanis így is hallom anyám zokogását, miközben az apám magához öleli. Kerülöm a pillantásukat, mert nekem még jobban fáj mint nekik. Hisz én leszek az aki meg fog halni.
- És már megint hülyeségeket beszélsz - a fejem gyorsan felkapom, majd találkozik a tekintetem Gemma zöld íriszeivel. Arcán ugyan az a vigyor ül mint a testvérién szokott. Az ajtóban áll, miközben hanyagul az ajtófélfának van dőlve. Pont olyan laza és vidám mint az öccse. És pont ezért irigyeltem őket mindig. De most rendesen meglepett a jelenléte. Azt sem tudom már pontosan megmondani, hogy mikor láttam utoljára. Félre értés ne essék. Mindig is jól kijöttünk, csak szerintem soha nem volt olyan mély a kapcsolatunk. Hiszen Ő csak a legjobb barátom nővére. Viszont most mégis itt van a kórházi szobámba és gondolom azért jött, hogy engem meglátogasson. Vagy lehet csak Harryt keresi, mivel az öccse az utóbbi időben szinte mindig itt van. - Pedig azt hittem, hogy már leszoktál erre a viselkedésedről. - teszi hozzá majd átlépi a küszöböt és elindul az ágyam felé. Mikor kellő közelségbe ér lehajol, hogy tudjon hanyagul megölelni. Bátortalanul ölelem meg a hátát, de amilyen gyorsan ölelt meg olyan gyorsan engedi is el, végül pedig ül le egy szabad székre, majd lehúzza a fejéről a sapkáját. Kissé meghökkenek ugyanis az eddigi megszokott barna haja most szivárvány színben pompázik. Egyedi.
- Gemma Anne Styles, minek köszönhetem a látogatásodat? - kérdezem kíváncsian és feljebb tornázom magam, hogy végül ülő pózban legyek. A sok fekvéstől már kezd fájni a hátam.
- Nem látogathatom meg az öcsém legjobb barátját, akiről azt hallottam, hogy kezdi elveszíteni a reményt? - vonja fel az egyik szemöldökét kérdően, én pedig elszégyenlem magam. Szóval már a családjaik is tudják azt, hogy haldoklom. Csodás.
- Szóval szánalomból jöttél ide - bólintok egyet, majd keserűen felhorkantok.
Gemma mikor ezt meghallja erőteljesen megcsípi a kezem. Feljajdulok és elkezdem a fájó pontot simogatni. Nem csak kinézetileg néz ki úgy mint az öccse, hanem természetileg is.
- Azért jöttem ide mert a barátom vagy! De ahogy elnézlek Te is épp olyan bunkó lettél mint Harry. - csóválja a fejét rosszállóan, én pedig meghökkenek. Harry mióta bunkó.
- Én nem vagyok bunkó. - emelem fel az orrom mérgesen.
- Már pedig az vagy. Sajnáltatod magad és még csak nem is harcolsz azért, hogy jobb legyen. Liam tudod Te már, hogy hány ember gyógyult ki a rákból? - néz rám csúnyán Gemma.
- Gemma tudod Te, hogy hány ember halt meg rákban? - kérdezek vissza, mire Ő felnevet. Ő ezt nem értheti. Senki nem értheti meg, hogy mit érzek. Nem vagyok erős.
- És miért kellene neked is azokhoz az emberekhez tartozni akik meghaltak? - vonja fel mind két szemöldökét majd összekulcsolja a kezeit a melle alatt. Rettentő makacs még mindig. De talán pont ezt bírom benne annyira. Mindig eléri azt, hogy az emberek boldogak legyenek mellette. - Húsz éves vagy. Inkább arra kellene koncentrálnod, hogy hány lánnyal fogsz még összejönni az életed során. Nem pedig azon kellene töprengened, hogy hány napod maradt az életből. - mondja bölcsen és a szemem közé néz. Én már megtaláltam azt a lányt akit szeretek, szóval más csaj nem érdekel. Csak az a gond, hogy életem szerelmének nyoma veszett.
- Nagyon bele jöttél a fősuliba ahogy látom. Olyan bölcs lettél. Mintha nem is egy Stylessal beszélgetnék. - erre a frappáns megjegyzésemre ismét kapok egy karon csípést. Nem értem mi baja van. A Styles család soha nem a józan észről volt híres. Ők olyan vidámak és gondatlanok.
- Ne szóld le a Stylesokat! - mondja vigyorogva és én is elmosolyodok. Pár percre csend hullik ránk majd ismét én vagyok az aki megszólal.
- Gem? - nézek rá majd megfogom a kezét és megsimogatom azt. - Köszi, hogy bejöttél és lelket öntöttél belém. - mondom hálásan, Ő pedig viszonozza a kézfogásomat. Talán többet kellett volna vele beszélgetnem már régebben is. Nem tudtam, hogy ennyire normális. Azt hittem, hogy egy szeleburdi huszonéves aki csak a buli miatt jár egyetemre.
- Ez csak természetes Liam. Hisz a barátom vagy és a szívemen viselem a sorsod - mondja kedvesen, majd elengedi a kezem és feláll miközben a fejére húzza a sapkáját. - Mellesleg készülj fel a Tomlinsonék látogatására is. Úgy hallottam, hogy ma jön be az egész család. - teszi még hozzá, majd összekócolja a hajam, elköszön a szüleimtől és elhagyja a szobát.
Igazából nincs is nagyon időm a szavaim gondolkodni, ugyanis éppen, hogy csak Ő elment, máris hangos hangzavarral megjelennek Louis húgai és anyukája. Az ő érkezésükön még jobban meglepődök ugyanis velük talán életemben egyszer beszéltem. Most komolyan mindenki ennyire sajnál engem? De örülök nekik.
- Itt van a mi kis betegünk - köszönt jókedvűen Jay miközben kezében egy babhordozó található amiben Louis legkisebb öccse található Ernest. Míg Lottie a másik babát fogja Dorist. Mióta megszülettek és Louis közölte velünk a jó hírt, látni szerettem volna az ikreket. És lám, most láthatom is őket.
- Most megleptetek - mondom vigyorogva ahogy a kis csapat leül az ágyamra. Szinte az egész ágy megtelik a Tomlinson gyerekekkel. Jó nagy család az már biztos. - De örülök nektek.
- Louis barátja a mi barátunk is - mondja mosolyogva Fizzy, de mikor válaszolni tudnék neki, Phoebe vagy Daisy mászik felém és tart az orrom alá egy gumicukros dobozt. Béna vagyok, hogy nem tudom Őket megkülönböztetni. De mentségemre legyen, hogy Louis sem tudja megkülönböztetni őket.
- Kérsz gumi cukrot? - kérdezi a pöttöm kislány, miközben kivesz egy darabot és szinte az arcomba nyomja azt. Először hezitálok, ugyanis nem lenne szabad édességet ennem.
- Igazából nem ehetek ilyet...- húzom el a számat szomorúan. Mire a kislány is lesüti a szemeit komoran. Nem szeretem mikor egy gyerek szomorú. - De ha soha senkinek nem mondjátok el, hogy ettem, akkor szívesen elfogadom. - javítom ki magam, és mielőtt bármit tudnék csinálni a számba nyomja a cukorkát. Hiányzott már a cukor íze.
- És, hogy érzed magad? Hallottunk a szörnyű hírről. - vált témát Jay, én pedig mélyen sóhajtok. Pedig pár percre elfeledtették velem.
- Ahhoz képest jól vagyok - válaszolom szűkszavúan mire az asszony bólint egyet. Szerintem látja rajtam, hogy nem akarok róla beszélni. - Szóval ők az új családtagok - nézek rá a babahordozókra ahol a picik békésen alszanak.
- Megfogod őket? - kérdi Lottie izgatottan, majd mielőtt bármit tudnék mondani a karomba teszi Dorist, míg Jay a másik szabad karomba pedig Ernestet.
Igazából soha életemben nem fogtam még egyszerre két kisbabát. Őszintén megmondva eszméletlen érzés volt a karjaim között tartani mind kettőjüket. Két életet tartottam egyszerre a kezem között. Egyszerűen képtelen voltam nem bekönnyezni. Ahogy néztem az apró testüket, csak úgy elkezdtem sírni. Talán azért mert tudatosult bennem, hogy nekem soha nem lesz alkalmam a saját gyerekemet a karomba tartani. Igazságtalan az élet. Sophiával soha nem lehet közös gyerekünk, mert én nekem meg kell halnom.
- Miért sírsz? - kérdezi Daisy csendesen.
- Mert életemben ez az utolsó pillanat mikor gyerekeket foghatok a karom között. - válaszolom, de nem nézek rá. Jobban érdekel Doris és Ernest.
- Ez nem igaz. Akár mikor láthatod őket. - válaszolja Phoebe, mire én felnevetek.
- Ezt ti nem érthetitek. Nekem lassan el kell mennem és soha többet nem fogok vissza jönni. - mondom csendesen és egy puszit nyomok a karjaim közt tartó ikrek kicsi homlokára.
Annyi jó dolog ki fog maradni az életemből. Én pedig nem tudok csinálni semmit. Várnom kell a halált...

4

Meg is érkeztem a friss résszel :) igazából már tegnap akartam hozni, de csak késő éjjel lettem kész vele és éjjel kettőkor meg nem akartam feltenni :D szóval így most kora reggel kapjátok meg :P remélem komiztook..

- Két hónap és mindennek vége. - néz a szemem közé és a vér megfagy az ereimben.
Talán ez az a pillanat mikor minden összetörik a lelkemben. Olyan mintha egy távoli univerzumba kerültem volna és csak külső szemlélőként figyelném a történéseket. A lelkem már most elhagyott én nem akar velem harcolni. Megunta az a harcot a vesémmel. Túl sok éve már, hogy harcoltak és most jött el az a pillanat mikor elege lett. A szervezetem hiába akarna harcolni, ha a lelkem feladta. Az agyam és a szívem pedig soha nem befolyásolta a lelkem. Pedig én harcolni akarok. Hisz annyi minden miatt élnem kell még.
Először is itt vannak a barátaim. A barátaim akik soha nem hagynának cserben. Mindig mellettem állnak és mellettem is fognak. Egy ok amiért harcolnom kell. Ők erőt adnak nekem és szerintem nem néznék jó szemmel ha megtudnák, hogy a lelkem fel akarja adni a vesémmel való harcot. Talán megijedt a ráktól.
Mi nekem egy aprócska pici rákocska? Egy kórokozó amit ismét le kell győznöm. Gyerekkoromtól kedve egy harcos voltam és soha nem adtam fel. Ha feladtam volna akkor most készülhetnék egy világ körüli turnéne? Nem. Ha feladtam volna akkor lenne több millió rajongóm? Nem. Ha feladtam volna lenne négy szuper barátom? Nem. Ha feladtam volna szerepelhetnék videóklipekben? Nem.
Én soha nem adom fel. Harcolok a legvégsőkig és még az utolsó pillanatban is képes vagyok .
Az agyam szerint.
De a lelkem nem ezt súgja. Pont ezért könnyezik be a szemem az orvos szavai után. Nem akarok sírni, ezért a plafon felé emelem a fejem, lecsukom a szemem és visszanyelem a könnyeimet. Nem engedhetem meg magamnak, hogy összetörjek. Ahhoz még túl korán van. Hisz csak most tudtam meg, hogy halálos beteg vagyok és, hogy pontosan két hónapom maradt az életből.
Két rövid hónap. Addig még csak a turné felénél sem fogunk járni. Sőt akkor lesz vége az Európia turnénak és a harmadik hónapban megyünk Amerikába. Amerikába ahol egy csomó olyan helyet fogunk meglátogatni ahol még soha nem járhattam. És ezek szerint soha nem is fogok.
Vajon, hogy fogok kinézni mikor a végső fázisokban leszek? Úgy mint a többi beteg ember? Össze leszek törve és még tükörbe sem fogok merni nézni? Szerintem igen, hisz olyan rákot kaptam amire még csak gyógymód sincs.
Tényleg nincs rá gyógymód? Hisz mindig van egy kiskapu! Akkor az én esetembe miért ne lehetne még egy lehetőség?
- Nincs rá semmi gyógymód? - szólal fel Zayn, majd elfordul az ablaktól és végre rám néz. Az arca még mindig könnyáztatot, de mikor észre veszi, hogy mindenki Őt figyeli, egy gyors mozdulattal megtisztítja az arcát. - Millió orvos él a Földön. Nem hiszem el, hogy senki nem tud rajta segíteni - löki nyersen a szavakat, az orvos pedig csak meghökkenve figyeli a kitörését. Azonban hiába próbál erősnek tűnni, pár másodperc múlva ismét felzokog. - Bassza meg a barátom halálra van ítélve! - ezt szinte már csak magának mondja, ugyanis az ablakpárkánynak dőlve pihen meg és a tenyerébe temeti az arcát.
Szinte még az utcán menő autók haját is hallani lehet a szobában, pedig jó pár emeletnyi magasan vagyunk. De jelen pillanatban senki nem mer szólni. Mindenki Zaynt figyeli feszülten. Soha nem a nyugodt természetről volt híres. A bandából ő volt az első aki bemutatott egy amerikai paparazzinak akivel a repülőtéren futottunk össze és majdnem összenyomta Zaynt.
- Amíg a végső fázisban nem lép, sajnos nincs gyógymód - szólal meg csendesen az orvos. Komolyan ez olyan mint egy rossz vicc. Igaza  van Zaynek. Millió orvos él a világ minden táján és senki nem találta még fel a gyógymódot a vese rákra? Ez olyan hihetetlen. Hisz már minden kis hülye betegségre van gyógyszer. Amire meg kell, arra nincs. Engem nagyon utálhatnak az Égiek. - Amikor a szervezete teljesen felmondja a szolgálatot akkor fogja el kezdeni megkapni a kezeléseket.
- És addig? - kérdezem értetlenül. - Várjam míg teljesen élőhalottá válok? Miközben abban reménykedek, hogy talán találnak gyógyszert a bajomra? - szerintem okkal vagyok felháborodva. Ez olyan mintha ezt az orvost nem is érdekelné, hogy én haldoklom.
- Van gyógymód a vese rákra, csak az nem olyan egyszerű - simogatja meg a homlokát és erre mind a négy srác felkapja a fejét majd közelebb jön az ágyamhoz. Az én szívem is gyorsabban kezd el verni. Talán tényleg nincs minden veszve. Én mondtam, hogy mindig van egy kiskapu. - Egy új vesére lenne szükséged. Egy egészséges vesére amit elfogad a szervezeted. - visszaszívom amit az előbb mondtam. Ez nem kiskapu. Ez inkább zsákutca. Egy olyan zsákutca amin még egy bicikli sem tud áthaladni.
- Akkor szerezzenek egy ilyen egészséges vesét. A pénz nem lényeg. Csak mentsék meg Őt! - löki el magát a faltól Harry miközben idegesen a göndör hajába túr. Mindig is irigyeltem a hajót. Tök menően néz ki ahogy bele túr. Nem csoda, hogy a csajok meg vannak érte halva.
- Édes fiam tudod Te, hogy hány ember szerepel a barátod előtt azon a bizonyos listán? Rengeteg. Vannak olyanok akik már évek óta azért küzdenek, hogy kapjanak egy vesét. Számukra is épp olyan fontos az élet mint a barátodnak. - Harry csak lesüti a szemeit és látszik rajta, hogy bánja azt amit az előbb mondott. A pénz semmit nem old meg. Itt emberi életek forognak kockán.
És én nem is akarom előlük elvenni az életet. Nekik szükségük van arra a vesére ugyanis sokkal régebb óta várnak rá mint én. Ez így helyes. És én nem is akarok annak a listának az élére kerülni. Kivárom a sorom és ha késő lesz akkor ez van. De inkább én haljak meg, mint azzal a tudattal élni, hogy valaki miattam halt meg.
- Szóval akkor ennyi volt. Két hónapom van arra, hogy minden ügyemet elintézzem - sóhajtok fel szomorúan és hallom ahogy Niall fájdalmasan felzokog. Tudom, hogy úgy hangzott, hogy feladtam. De sajnos ezt érzem.
- Én a helyedben minden pillanatát kiélvezném az életnek. Nem gondolnék a halálra. Hanem egyszerűen csak élnék - az orvos a vállamra teszi a kezét majd feláll és lágyan megveregeti azt. Ha ezt biztatásnak szánta akkor nem járt sikerrel. - Élj úgy mint eddig még soha! - talán ez a végszó, mert sarkon fordul és lassan az ajtó felé csosszog.
- Könnyű azt mondani. - motyogom az orrom alatt és elkezdek az ujjaimmal játszani. Az orvos még egyszer hátra pillant és küld felém egy biztató mosolyt majd végleg elhagyja a szobámat. A folyosóról még több fertőtlenítő szag lepi el a szobát engem pedig megint elkap a rosszullét. Pedig jobb lenne ha hozzá szoknék ehhez a helyhez. Hisz mostantól rengeteget fogom látogatni a kórházakat a kezelések miatt. Igaz a kezelésekig még van két hónapom.
A helységre csend telepedig ami engem kifejezetten zavar. A srácokra ez a szokatlan csend nem jellemző. Soha nem tudják befogni a szájukat. Most meg, olyan mintha egy temetőben lennénk. - Mi ez a nagy csend? Azt gyakoroljátok, hogy hogyan fogtok viselkedni a temetésemen? - kérdezem vigyorogva ugyanis tényleg zavar ez a viselkedésük. Viszont mikor meghallják ezt a megjegyzésemet, kapok jó pár szúrós pillantást.
- Ez nem vicces! - mondja Niall fogcsikorgatva miközben kitörli a szemeiből a könnyeket. - A legjobb barátom vagy felfogod Te ezt? És most közölték velem, hogy két hónap múlva elveszítelek. - az ágyamhoz sétál, majd a következő pillanatban a testemre borul és megölel. Mosolyogva veregetem meg a hátát. A bandából mindig Ő volt az aki a legjobban a szívén viselte a sorsunkat.
- Még nem haltam meg - emlékeztetem Ő pedig elhúzódik tőlem és bólint egy aprót. - Mellesleg, hogy nézek ki? Ugye jól áll a séróm? - igen ez most olyan Zayn Malikos volt. És ezt Ő is észre veszi mert felnevet. A hajamba túrok és remélem, hogy ez után a műveletem után jól áll.
- Most tértél magadhoz egy súlyos autóbaleset után, ráadásul azt is megtudtad, hogy rákos vagy, Te pedig a külsőddel foglalkozol ?!- csóválja a fejét rossz állóan Louis, de azért mosolyog. Aminek én rettentően örülök. Nem akarom azt, hogy miattam legyen szomorúak. Hisz még élek! - Liam ugye tudod, hogy előttünk nem kell erősnek mutatkoznod? Nyugodt sírj csak, mi megértjük ugyanis ugyan ezt tennénk a helyedben. - ezt a mondatot viszont már komoran mondja miközben a szemem közé néz. Erre csak lesütöm a szemeimet és nyelek egyet. Igazából tényleg csak miattuk próbálok úgy viselkedni mintha semmi nem történt volna.
- Mi lesz a turnéval? Mi lesz a rajongókkal? Hogy fogom ezt elmondani nekik? - török ki egyszerre és ez az a pillanat mikor teljesen összetörök. Zokogva szabadulok meg a könnyeimtől, de nem törlöm le őket. Fáj ez az egész. Én még élni akarok hisz fiatal vagyok. - És mi lesz velünk? A bandával...- teszem még hozzá.
Erre a kérdésemre mind a négyen felém állnak, majd egyszerre próbálnak megölelni. Ami nem nagyon akar összejönni ugyanis nem férnek oda hozzám. De megoldják. Harry és Louis szinte már az ágyon fekszenek, de akkor sem engednek el. Niall a nyakamnál fogva próbál megölelni, míg Zayn zárja a kört vagyis szinte mind a négyünket öleli. Ettől a gesztusoktól csak még jobban sírhatnékom támad.
- Hagyd a francba a turnét meg a bandát. Az a lényeg, hogy Te jól legyél és ne add fel - mondja Harry olyan hangon ahogy eddig még soha nem hallottam beszélni.
Bólintok egyet és elmosolyodok, mire Ők lemásznak rólam. Letörlöm a könnyeimet, ugyanis igaza van Harrynek. Nem adhatom fel. Most még nem.
- Hol van Sophia? Hogy-hogy nincs Ő is itt? - most esik le, hogy a barátnőm hiányzik a barátaim közül. Fura. Hisz eddig mindig mellettem volt. Most meg nincs itt mikor ilyen fontos dolgok történtek? Hm, lehet valamilyen dolga akadt. De aggasztó is, ugyanis mikor a fiúk meghallották a kérdésemet, zavartan össze néztek. Szóval tudnak valamit.
- Öhm...dolga akadt. - túr a hajába Niall. Gyanús.
- Tényleg? Ez fura. - töprengek hangosan. Van fontosabb dolga mint a szerelme élete? Érdekes.
- Ne foglalkozz vele. - mondja gyorsan Zayn egyszerűen. Vállat vonok, de a szívem szinte meghasad. Hiányzik, hogy pont most nincs itt velem, mikor a legnagyobb szükségem lenne rá. Ő előtte ki merném önteni a szívem és nem szégyenlenék sírni. De nincs itt, pont most...